Énfejlődés
Az énfejlődés, éntudat kialakulása önmagunknak a másiktól elkülönült, független létezőként való felismerését jelenti. A születés után a magzati lét szoros anya-gyerek szimbiózisa megváltozott formában ugyan, de még egy ideig fennmarad. A csecsemő csak az ötödik hónap táján kezdi el saját testét az anya testétől megkülönböztetni, a pszichológiai értelemben vett „lelki én” pedig még később, másfél, két éves kor táján születik.
Az éntudat kialakulása
Az újszülöttnek nincs önmagáról tudása, önmagát a környezettel való differenciálatlan egységben érzékeli. Az „én” születéséhez, önmagára eszméléshez arra van szükség, hogy az anyával való egységből kibontakozva, a másik ember felfedezésén keresztül elkülönítse saját magát a külvilágtól, a „nem én”-től.
Az énfejlődés első fontos állomása a saját testről és mozgásról alkotott belső vázlat, a testséma kialakulása, mely megteremti a másokhoz való viszonyítás lehetőségét. Nagyjából fél éves kortól kezd a testi én elkülönülni az anyától, az érzelmi összeolvadtság azonban még továbbra is jellemző.
A csecsemő kezdetben célszerűtlen spontán mozgásaiban egyre több a szándékosság. Aktivitásai jelzést váltanak ki a környezetből, ezen keresztül egy éves kora körül képes megtapasztalni, hogy aktív cselekvőként hatni tud környezetére. Önmaga hatékonyságának e korai megtapasztalása adja a későbbi kompetencia érzés alapjait, formálódásában pedig az anya válaszkészsége meghatározó jelentőségű.
Egy éves korától kezdve képes másoktól megkülönböztetni magát, hamarosan felismeri tükörképét is, figyel a nevére. A járás megjelenésével kitágul a számára a világ. Fizikailag el-eltávolodik anyjától, a testi közelség lazulását azonban erős érzelmi függőség és szeparációs szorongás kíséri. Az anya és gyermek érzelmi egységéből ebben a életkorban születik meg a „lelki én”. 3-4 éve korra, a tárgyállandóság kialakulásával pedig megszilárdulnak a másiktól elkülönülten, függetlenül létező, önálló én határai.
Az óvodáskor kezdetén az éntudat megnyilvánulásaként elkezdi használni az „én”, „enyém”, „nekem” névmásokat. Ragaszkodik a tulajdonához, nem szívesen engedi át játékait más gyerekeknek, hangsúlyozottak az „én akarom”, „én csinálom” törekvések. Ez a dackorszak, az én-élmény gyakorlásának időszaka. A fokozódó önállósodási, önérvényesítési tendenciák azonban gyakran akadályokba ütköznek. Az akarati törekvések meghiúsulásának feszültségéből ered a 3-5 éves gyerekek dacreakciója, de ez vezet el a szülői normákkal való azonosuláshoz is.
Az énkép
A gyermek önmagáról szóló, érzelmekkel is átszőtt ismereteinek rendszere, önmagáról alkotott tudása a környezet tagjainak visszajelzési alapján formálódik. Az énkép alakulásában döntő jelentőségű az anyával való kapcsolat, de más fontos személyek is befolyásolják.
Óvodáskorban a kisgyerek olyannak látja önmagát, amilyen képet a felnőttek tükröznek számára. Énképe a szülők majd a nevelők véleménye, értékelése alapján formálódik. „Rossz vagy”, „mindig szerencsétlenkedsz”, „már megint ügyetlen voltál”- ha sokszor kicsúsznak a szánkból hasonló indulatos vagy lekicsinylő megjegyzések, akkor negatív ítéleteink önbeteljesítő jóslatként fognak valóra válni, akár egész életre szóló parancsként íródhatnak a kisgyerek lelkébe, meghatározva énképét és a világhoz való viszonyulását.
A reális elvárásokat közvetítő, az akarati törekvéseket elfogadó, a spontán érzelemkifejezést megengedő szülői attitűd pozitív énkép kialakulásához vezet. A gyermek azt tanulja meg, hogy maga is tud környezetére hatni, felnőttként pedig képes lesz döntéseket hozni, tetteiért felelősséget vállalni.
Negatív énképet eredményez az önállósodási tendenciákat letörő, büntető, elutasító, negatívan minősítő szülői hozzáállás, de a túlságosan magas elvárások közvetítése is, melyeknek a gyerek még nem tud megfelelni. Ha a kisgyerek folyamatosan a kudarc élményével találkozik önmaga hatékonyságának megélése helyett, próbálkozásait feladja. Tapasztalata az lesz, hogy az események alakulására nincs befolyással, túlzottan alkalmazkodó, sodródó személyiséggé válhat.
Az éntudat és az énkép alakulása nem ér ugyan véget a kisgyermekkorral, azonban az önmagunkról életünk első néhány évében formálódott tudás egész életünkben önazonosságunk része lesz.